„Aki nem maga választ, annak nincs saját, személyes sorsa sem.”

Szondi Lipót (1893-1986)
Pszichiáter


Szondi a múlt század elején, a „Sorsanalízis” című művében már utal az ősök kényszerítő erejére, a családi tudatalattira. 1937-ből származó definíciója szerint a sors nem más, mint a bennünk meglévő ősöktől, vérrokonoktól származó választási kényszer – szerelemben, barátságban, foglalkozásban, betegségben és halálban. A választásainkban tehát rejtett, öröklött biológiai tényezőknek, a génjeinknek vagyunk kiszolgáltatva.

Hellinger a sorsunkat meghatározó személyek közé sorolja a családhoz tartozó „idegeneket” is – az eljegyzett szeretőt, a háborús bajtársat –, mindazokat, akik a család sorsában jelentős szerepet játszottak.

Szondi szerint a kényszersors tudatossá tétele a sorsválasztás sine qua nonja, elengedhetetlen feltétele.

A Hellinger-terápia lényege és eredményességének kulcsa, hogy a segítségével az eddig nem ismert, tudattalan mechanizmusainkat – az egész lényünket nagy mértékben meghatározó választási kényszereinket – tudatossá téve új életminőségre teszünk szert.

Mind Szondi, mind pedig Hellinger a szabadságot, a választott sorsot állítják szembe a kényszersors rabságával. Munkásságuk célja, hogy az egyén a sorsában felismerje a lehetőségeit, felszabadítsa saját magát és teljesebbé tegye az életét.

Természetesen a két ember soha nem találkozott egymással és Bert Hellinger nem ismerte Szondi életművét. Számomra viszont nagyon érdekes, hogy mennyire közel esik a két következtetés. Ezzel is alátámasztva azt, hogy mennyire fontos és egymáshoz közeli megállapításra is jutottak egymástól függetlenül. Bár ha valaki mindkét életművet ismeri jól felismerhetőek a különbségek a két munkásságban. Én csak a közös szálakra hivnám itt fel a figyelmet!